Ez a történet is Bacalarnál kezdődik és ott, hogy szeretünk úgy kirándulni, hogy különösebb tervezés nélkül elindulunk. Gyakorlatilag egyik délután eldöntöttük a tó partján és másnap hajnalban már el is indultunk a négyórás, Yucatán-félszigetet átszelő útnak. Hogy miért? Mert szerettük volna megnézni a rózsaszínű, avagy karibi flamingókat. Pontosítok, én szerettem volna megnézni a flamingókat és vagyok olyan szerencsés, hogy a férjem általában támogatja az ilyen jellegű elképzeléseimet. A gyerekek meg mit tudnak tenni, hát élvezik :). Természetesen nem mindig, de van pár jó trükk a tarsolyunkban, amitől a 16-18 órás haza-repülőutakon is csak ritkán megyünk egymás idegeire.
Szóval hajnalban elindultunk, megreggeliztünk Felipe Carilloban, a városban, amiről úgy tartják teljesen maják lakta, majd rátértünk arra az útra, ami a kitűzött cél felé vitt és mentünk és mentünk. Még az elején láttunk pár maja falvat, tipikus, pálmalevéllel fedett házakkal, de aztán ott voltunk az úton, ahol senki sem járt, két oldalt az érintetlen vadonnal. Aztán az is kiderült, hogy errefelé nem csak ember, de még térerő sincs. De hát a kaland attól kaland, ha izgalmas. Azért egy defekt nem esett volna jól a lelkünknek. Főleg, hogy nagyon sok keselyűt láttunk ezen az útszakaszon :).
Menetközben, hirtelen jött ötlettől vezérelve, megpihentünk Valladolidban, ami szintén „pueblo magico”-ként van számon tartva. Rendezett, szép városka, a központban mindenhol maja asszonyokat látni gyönyörűen hímzett blúzaikban. Az idő rövidsége miatt ugyan csak egy rövid sétára futotta, de ez a hely többet is megérdemelne.
Aztán újabb, semmi közepét idéző rész után megérkeztünk a Ría Lagartos természetvédelmi területhez. Itt találkozik a Karib-tenger és a Mexikói-öböl. A folyónak tűnő kanyargós víz igazából fjordszerű öböl, ahol a tengernyelvek tekeregnek és keverednek édesvizű tavakkal, patakokkal. Ez a természetvédelmi terület 60 ezer hektáron terül el és a kialakult csatornák 70 km-en át kanyarognak. Körülbelül 400 állatfajt tartanak számon Ría Lagartos területén, ahová kizárólag engedéllyel és szakértő kísérővel lehet bemenni. Az engedély helyben kiváltható, igaz ez is naponta csak korlátozott számban. Amikor mi ott voltunk szezonon kívüli időszak volt, így rögtön indulhattunk egy motorcsónakos vezetővel.
Ahogy említettem, különösebb előkészület nélkül vágtunk neki az útnak, kinéztük a helyet, hogy ott szoktak lenni flamingók és mentünk. Így teljesen váratlanul ért az a gazdag élővilág, ami ott várt bennünket. Ornitológus nem lévén nem tudom pontosan elmondani nektek hányféle kárókatonát, kócsagot, gémet, kacsát, pelikánt, sast láttunk, de sokfélét. Különösen a pelikánok fensőbbséges nyugalma ragadott meg.
Egy krokodilhoz egész közel mentünk. Bár már többször láttunk krokodilt, mindig csak tisztes távolságból. Ez viszont annyira közel volt, hogy a vezetőnk még a farkát is megfogta. Őrült fazon! Nem csak a gyerekek nyeltek nagyokat, hanem mi is.
Aztán egyszer csak halványan rózsaszínesedni kezdett a víz (a benne lévő baktériumoktól, amik a sekély, sós vízben remekül szaporodnak) majd megpillantottuk a flamingókat. Tollazatuk színe a halványrózsaszíntől a korallig változott, attól függően ki mennyi karotinoid tartalmú algát és gerinctelen állatkát evett meg. A csőrük fekete. Tudni kell róluk, hogy mindig csoportosan sétálnak, repülnek, költenek, vigyáznak a kicsikre és monogám életet élnek.
Nem voltak sokan, úgy negyven-ötven gyönyörű, kecses és félénk flamingót láttunk. Minden lépésük, szárnycsapásuk magával ragadó volt. Hihetetlen légiesek voltak és ott sétálgattak és méregettek minket, hogy túl közel bátorkodunk-e, és ha igen, rögtön elrepültek.
Bár nekünk nem volt szerencsénk találkozni velük, a sok madárfaj mellett majmok, teknősök és kajmánok („lagarto” jelentése kajmán) is laknak itt.
A Ría Lagartos egyik részén sólepárló is működik. Kiszállva a csónakból, a gyerekek hihetetlen nagy boldogságára minden csupa só volt, lehetett nyalogatni a köveket és bekenhettük magunkat a sós homokkal, és táthattuk a szánkat a sóhegyek láttán - még ilyet sem láttunk!
Visszafelé nem győztünk csodálkozni azon, hogy a vezetőnk mennyire átlátja a csatornákat és valóban visszaértünk a kiindulóponthoz. Természetesen muszáj volt elsütnöm magunk között a poént, miszerint „remélem jobban ismeri az utat, mint a mexikóvárosi taxisok” .
Aztán irány Bacalar. Nagyon hosszú nap volt, de hihetetlen pillanatokkal, élményekkel gazdagodtunk ismét. Arra is ráébredtem, hogy a flamingók mellett a pelikánokat is nagyon csípem :). Viszlát Ría Lagartos!
A blog teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll, melynek felhasználása kizárólag engedéllyel lehetséges.
Amennyiben tetszett a cikk, kövess a Facebook-on is!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.